RÓLUNK TERMÉKEK BESZÁMOLÓK TIPPEK GALÉRIA VIDEÓK LETÖLTÉSEK
 
 

Nehezen megszerezhető kincsek

 
Ismerkedés egy szlovák bányatóval...
 
Egyhetes őszi horgászatra invitált az egyik kedves Szlovákiában élő magyar ismerősöm a közelmúltban egy általa viszonylag sűrűn látogatott bányatóra. Zolitól, az időpont egyeztetés előtt természetesen igyekeztem minél több információt megtudni a tóról. Mikor társam büszkén mesélte, hogy az elhagyatott, majd 40 éves és kb. 120 hektáros tó, kristálytiszta vízzel, átlagban 10-12 méteres mélységgel, rendkívül változó mederfenékkel, hatalmas hínármezőkkel és vándorkagyló telepekkel rendelkezik, egyből átjárta testemet a horgászszenvedély. Izgalmamat csak tetézte, hogy Zoli küldött néhány képet azokról a szebb halakról, amelyeket a közelmúltban fogott. A gyönyörű, zömök, kagylókon felnevelkedett pontyok képeit csodálattal néztem. Gondoltam, ismét egy nehéz és öreg víz, ami igazi kihívás, ahol nem bojli függőségben szenvedő – az idei szezonban már jó néhányszor kifogott – halakra kell horgásznunk.
 
Október 14-ére, vasárnapra tűztük ki a horgászat kezdetét, ahova elkísért még bennünket Marián és Zoli barátja, Tibi is. Szlovákiában a főútról letérve egy kanyargós szűk kavicsos úton kellet jó pár száz métert haladnom, míg meg nem pillantottam horgászatunk színhelyét. Társam tényleg nem túlzott! A gyönyörűen tiszta, nagy kiterjedésű víz, néhány nagyobb szigettel a közepén, rögtön ámulatba ejtett.
 
Pár percig, amíg a tavat kémleletem – ahogy ez ilyenkor lenni szokott –, természetesen kissé tartottam is az első alkalomtól, hiszen egy ilyen helyen biztosra menni szinte lehetetlen. Az első horgászatokat inkább csak ismerkedésnek nevezném a vízzel. Horgászhelyünk a tó egy nagy kiterjedésű öblében volt, ami Zolinak egyben megszokott saját helye is. A pakolás és táborállítás közben többször is értetlenkedve kérdeztem társaimat, hogy miért nem horgásznak itt mások, mire a válasz mindig ugyanaz volt: nem egyszerű itt halat fogni, ezért nem jönnek. Kora estére – az alapos radaros feltérképezés után – mindannyian különböző messzeségben és mélységben helyeztük el a H bójákat a vándorkagylókkal sűrűn benőtt törések oldalába vagy tetejére. Én egyik szerelékemet egy 9-10 méterről feljövő, a parttól kb. 220-230 métere található lankás törés, a másikat – bő 50 méterrel jobbra és a parthoz valamivel közelebb – egy nyolcméteres kiemelkedés oldalába tettem.
 

A csali a távolabbi szerelékemen egy 18 mm-es pop-up bojli volt, merev Chod előkén felkínálva, míg a közelebbi botot pedig egy Fruit–Worm „hóemberrel” csaliztam fel, bevonatos előkén. Az etetést nem bonyolítottam túl, bójánként bő fél kiló főtt tigrismogyoró némi kukoricával kiegészítve és fél kiló fagyasztott, 18 mm-es májas és Worm jellegű bojli vegyesen (némi pellettel) került a megjelölt helyekre. Estére a felénk fújó déli szél szerencsére nem csillapodott, aminek mindannyian nagyon örültünk, és reménykedtünk, hogy a melegebb áramlatok az előttünk elterülő öbölben fejtik ki pozitív hatásukat.
 
Hétfő reggelig semmi nem történt, de ez nem szegte kedvünket, hiszen nem egy könnyű víz volt mostani túránk színtere. Napközben, valamivel a déli órák után egy nagyon erőteljes kapásra figyeltem fel. A távolabbi – egy szem Pop-up bojlival csalizott – szerelékem jelzője sípolt. Gyorsan felvettem a botot – akasztásról természetesen szó sem lehetett a rengeteg kagyló miatt – és azonnal csónakba szálltunk. Míg a hal közelébe értünk, igyekeztem viszonylag lazán feltekerni főzsinóromat az előtétig, nehogy elvágják azt még előtte a héjak. A bóját jócskán elhagytuk mire bejött az első pár méter 55-ös előtétzsineg, így most már bátrabban fárasztottam agilis ellenfelemet. Vagy tíz percig viaskodunk még; a tiszta vízben nagy élmény volt látni kirohanásait, aztán Zoli sikeresen megmerítette. A harcos tőponty 14,65 kg-ot nyomott, ami kiváltképp boldoggá tett; száját nézve valószínűleg soha nem volt még horgon! Jöhetett a gyors fotózás, majd a visszaengedés. Újracsaliztam: ismét Chod szerelék lebegő bojlival került a vándorkagylóval sűrűn beborított törés oldalába.

 
Délutánra az erős déli szél valamelyest csillapodott, majd megállt, és a sárguló nyárfák lombjai felett egyre sötétebb felhők gyülekeztek. Miközben az eget kémlelve azt találgattuk, hogy vajon lesz-e eső, újabb kapásra reagáltam. Mindössze három órával ez előző után ismét halat fáraszthattam, aminek elmondhatatlanul örültem, hamarosan pedig újfent egy kemény, bőven 10 kg feletti aranysárga tőponttyal fotózkodhattam. Bő három óra alatt két kapás! Remek! – gondolom magamban, s miközben visszaengedtem a halat, különös érzés futott végig rajtam. Valahogy sokkal jobban örültem ennek a két példánynak – még ha nem is voltak kapitálisak –, mintha egy túlhorgászott, népszerű vízen fogtam volna őket. Az októberi est aztán hamar ráborult a tájra és ezzel együtt az eső is eleredt. Egész éjszaka szüntelenül szakadt.
 
Kedd kora hajnalban egy újabb kapásra ébredtem, de mire magamra húztam az esőkabátomat és a bothoz értem, sajnos a hal vélhetően úgy menekült, hogy közben egy kagylópad elvágta a zsinóromat. Bosszankodva szereltem újra a botomat, majd természetesen egy Chod-horoggal ellátott pop-up bojli került az előző kapás helyére. Míg a behordást végeztem és beélesítettem a jelzőmet, kezdett egyre jobban foglalkoztatni a dolog, hogy csak ezen az egy boton volt eddig akció. Se a srácoknak, se nekem a másik bevonatos és fonott előkén felkínált csalikra nem volt érdeklődés. Ez összesen hét(!) botot jelentett! A csalik és az etetés mennyisége szinte mindenkinél megegyezett, de kapás mégis kizárólag a merev fluorokarbon előkén felkínált lebegő bojlira volt… Napközben tovább szakadt – szinte szüntelenül – az eső, melynek hatására a nappali hőmérséklet is alaposan visszaesett. A tó vize 24 óra alatt 16,5 Celsius fokról 15,5-re csökkent, ami nem igazán adott okot a bizakodásra.
 
Szerda reggel mindannyian úgy ébredtünk, hogy egy árva kapásunk sem volt. A hűvös, borongós, erősen hidegfrontos idő egyáltalán nem kedvezett a horgászatunknak. Mindezt tetézte, hogy a hét elején felénk fújó déli helyett immár második napja az északi szél borzolta a tavat. Késő délután hosszú idő után kezdett kitisztulni végre az égbolt. Miközben a félsátram alatt üldögéltem és a horgászdobozom tartalmát rendezgettem, elhatároztam, hogy a túra hátralévő részében a másik botomat is merev fluorokarbonos előkével látom el és – bármennyire furcsának tűnhet – a másik szerelékemtől egy-két méterre fogom lerakni. Kissé „veszélyesnek” találták társaim ezt az elképzelést, hiszen a parttól 220 méterre úgy horgászni a két szerelékkel egy törés oldalába, hogy a menekülő hal ne szedje össze a másik zsinórt, nem egyszerű. Mire besötétedett mindennel végeztem. Kicsit nagyobb körben etettem meg ezúttal a bója környékét, és innentől egy etetésen dupla golyóval játszottam az „orosz rulettet”. Este, a tábortüzet körbeülve kíváncsian hallgattuk Zoli régebbi fogásinak és tapasztalatainak a történeteit, ami újabb reményekkel töltött el mindannyiunkat. 
 
Csütörtök reggel megint úgy ébredtünk, hogy senkinek nem volt kapása, de a javuló időjárás, ami kicsit javította kedvünket. Végre újra kisütött a nap és melegedni kezdett az idő, már amennyire ez október közepén annak mondható. A déli óráktól aztán előbb még csak enyhén, aztán később egyre erőteljesebb hullámokat korbácsolt a délies szél. Délutánra szinte ugyanolyan kellemes őszi időben lehetett részünk, mint az első napokban. Mivel egyik botom már vagy 48 órája bent volt, ezért azt újracsaliztam a vízen, majd néhány lapát magmixet és felezett bojlit szórtam horgászhelyemre. A másik csalimat nem bántottam, hiszen biztos voltam benne, hogy a lebegő bojlim minimum 24 órát kibír. Később a vizet kémlelve Tibi után én is észrevettem egy-egy pontyugrást a bójám közvetlen közelében, ami újra bizalommal töltött el, hiszen már vagy 60 órája nem volt kapásom. Fél öt után valamivel aztán a balos botom jelzője újra a botomhoz ragadt. Végre egy újabb kapás! – Zolival rögtön csónakáztunk is rá. Nem kell mondanom, mennyire felvillanyozódtam, ám ez a kellemes érzés sajnos nem tartott sokáig. A bója mögött kb. 25 méterrel egy vélhetően kagylókkal alaposan benőtt régi fatörzsbe fűzte magát az hal, és hiába próbáltam különböző irányból szabadítani, zsinórszakadás lett a vége. Fogalmam sincs, mekkora lehetett ellenfelem, hiszen egyből megcélozta a biztos menekülést jelentő akadót. A csónakkal a part felé tartva kissé morgolódtam is Zolinak, hiszen bármekkora halnak örültem volna. Vendéglátóm a tőle megszokott nyugodtságban erre csak annyit válaszolt, hogy nekik még kapásuk se volt eddig…Mire teljesen ránk esteledett már egy új 18 mm-es ananászos lebegő bojli kellete magát pár méterre a másik, merev előkén felkínált csalim szomszédságában. A sötétség beállta után a déli szél, ha nem is olyan erősen, mint napközben, de továbbra is fújt. A délutáni pontyugrásokra visszagondolva úgy aludtam el, hogy nagyon bíztam egy éjszakai kapásban.
 
Péntek reggel arra ébredtünk, hogy bár lengedezett valamelyest szellő, mégis sűrű köd telepedett a tájra, és a pozitív előjelek ellenére, egy újabb üres éjszaka volt mögöttünk. A barátságtalan időben a meleg kávénk kortyolgatása közben aztán újfent megvitattuk társaimmal, hogy ezek a 24-48 órás, vagy még hosszabb kapástalan időszakok lehetnek azok, amelyek sok horgásznak elveszik a kedvét attól, hogy itt próbáljon újból és újból szerencsét. A rengeteg természetes táplálék miatt pedig – bármennyire is nehezen fogadjuk el – nincsenek az itt élő pontyok rászorulva az általunk kínált csalikra.
 
 
A nappalt aztán ismét bográcsozással töltöttük el. Késő délutánra a köd is feloszlott, így élvezhettük egy rövid ideig az októberi napsütést és gyönyörködhettünk az őszi tájban. Az utolsó éjszaka előtt újracsaliztuk mindannyian botjainkat és a tábortűz melegénél próbáltuk megvitatni az elmúlt hét tanulságait. Kevéssel kilenc óra után váratlanul a jobbos botom jelzője hasított bele a tűz monoton ropogásába. Ezúttal Marián ugrott velem csónakba, én pedig kalapáló szívvel igyekeztem óvatosan feltekerni a zsinórt, míg a bója közelébe értünk. Ez az idegen most megkerülte a törést és felénk menekült. Közben egy – vélhetően vékonyabb – víz alatti faágba fűzte a zsinórt, ahonnan aztán viszonylag hamar sikerült kiszabadítani. A fárasztás során kettőnk fejlámpája fényénél csodálatos volt látni, ahogy a kristálytiszta vízben 4-5 méter mélyen vontat bennünket a hal és igyekszik fejrázásokkal megszabadulni a horgomtól. Bő tízpercnyi, élmény dús viaskodás után halam teste elfáradva áttörte a vízfelszínt, és Marián megszákolta a szépséges tövest. A lágy hajszálelőkével kombinált merev fluorkarbon előke horga tökéletesen akadt. Miután lemértük és pontyzsákba raktam, már határozottan mondhattam a srácoknak: itt a láthatatlan és merev előke az, ami egy ilyen kapástalan időszakban valamelyest működik. Ennyi akció csak nekem nem lehet más miatt, hiszen mindannyian szinte ugyanazokkal a csalikkal horgászunk és etetünk.
 
Szombat reggelre – túránk utolsó reggelére – ismét tejfehér ködbe burkolózott a táj. Elsőként lefényképeztük az előző este fogott halamat, majd lassacskán nekiálltunk összerakodni a felszerelésünket. Már csak a botjaim voltak bent a vízben, mikor szinte hihetetlen, de újra megszólalt a jelzőm, majd rövidesen egy valamivel 10 kg alatti tőpontyot szákolhattam meg, akit szintén az egy szem lebegő bojlival csaptam be. Délben elbúcsúztunk egymástól – az egyhetes, részemről mindenképpen tanulságos ismerkedés a bányatóval véget ért.
 
Bár ez a horgászat nem adott kapitális halat, mégis olyan tanulságokat vonhattunk le, amelyek egy következő alkalommal rendkívül hasznosak lehetnek. Amiért ezt a cikket szerettem volna közzétenni az az, hogy véleményem szerint akármilyen nehéz is egy víz, mindig vannak olyan megoldások és lehetőségek, amelyekkel, még ha nehezen is, de lehet eredményeket elérni. Nem lehet és nem is szabad csak egyféle, az általunk favorizált ízű és márkájú bojlitól várni, hogy majd azzal biztosan fogunk. Amint ez a történet is mutatja, több apró dolognak kell kapcsolódia egymáshoz, hogy sikeresek lehessünk! Hiába horgásztak és etettek társaim is hasonló csalikkal, a rendkívül gyengén táplálkozó pontyokat most a sima bevonatos, viszonylag lágy előkén felkínált bojlikkal nem lehettet kapásra bírni. Meggyőződésem, hogy ha nem merev Chod előkén kínáltam volna fel csalijaimat, én sem fogtam volna halat.
 
Végezetül egy szerintem megfontolandó dolog: ha nincs kapás hosszabb ideig az egyik botunkon, miközben a másik valamelyest adja a halat, ne legyünk restek odapakolni azt is, hisz esélyeik így pontosan a duplájára növekednek.

Sági Tamás

RÓLUNK TERMÉKEK BESZÁMOLÓK TIPPEK GALÉRIA INFORMÁCIÓK KIEMELT PARTNEREINK VIDEÓK LETÖLTÉSEK Cookie